Péchy Blankáról halálakor megjelent írásokElőre hát mind…(Megemlékezés Péchy Blankáról)
Újabb időkben Isten ilyen
(Petőfi: A XIX. század költői) (Teljes szövegében elhangzott e megemlékezés előtt, Péchy Blanka előadásában, felvételről) Egy lángoszlop kihunyt. A megfáradt testet lebocsátották a föld mélyébe, és a ráhantolt földet elborították a hála és a szeretet virágai… Mi, a hozzá legközelebb állók, az elmúlt félévben, januári kórházba kerülése óta tudtuk és rettegtük, hogy az „első figyelmeztetés” után bármikor következhet a második, a talán már figyelmeztetésnél is több. A sok aggódó, de reménykedő szóra, a szeretettől indított visszahívó levelekre korábbi felvételek hangján válaszoltunk, melyek hol a megfáradást magyarázták, hol a továbblépésre adtak ösztönzést. A személyes megjelenések – április közepén a pedagógusjelöltek, végén a középiskolások Kazinczy-díjak átadásakor sokakban keltették a gyógyulás, a visszatérés reményét. Még inkább a legutóbbi hetek eseményei. Június 21-i adásunk, melyet cinkos kuncogással így kezdett: „Íme, itt vagyok!” Azután június 25-i részvétele a Beszélni nehéz! körvezetők szegedi táborának zárónapján, egy jó hangulatú, hosszú, kötetlen beszélgetésen. Ki gondolt akkor a leselkedő „második figyelmeztetésre”, amely e kedves együttlétnek másnapján megérkezett már! S ma két hete, kedden, adásunk elhangzásakor ki sejthette még, hogy a csütörtöki ismétlést már szerkesztőnk, Albert Zsuzsa megemlékezésének kell bevezetnie! És hogy mai adásunk előtt négy nappal, július 15-én – ki az otthoni pihenését, ki az üdülését szakítva meg – már a Kerepesi temető végső állomást jelentő parcelláját állja körül a megriadt család. Méltassam? Persze színész volt, író, publicista, kutató és nevelő a mi szemünkben is. De elsősorban szülője és felnevelője annak a nemes mozgalomnak, amely nagy családunkat magvában létrehozta, majd szaporodásnak indította. Körvezetők és körtagok, tanárok és diákok vallják most: e mozgalomban ébredtek rá az anyanyelv szépségére, pallérozásának fontosságára, pontos használatának embernevelő, társadalomformáló értékére. De jóval többre kaptak példát tőle: őszinteségre, önfegyelemre, akaratra, helytállásra; kitartásra az önmegvalósításban és a másokért való tenni akarásban. Harcolni tanított a nemtörődömség, a belenyugvás ellen, s megmutatta: mit segíthet a fizikai és szellemi frissesség megőrzésében a folytonos elfoglaltság, a köz érdekében való rendíthetetlen munkálkodás. Idézetek ezek mind, szeretettel írt levelekből. csak igazságtalan volna megmondanom: melyik gondolat kitől-kiktől való; hosszú névsort kívánna mindegyikünk, körökét és egyéni segítőtársakét egyaránt. S a felsorolás akkor sem volna teljes. Mert a gondolatok ismétlődnek és folytatódnak. Hiszen a családi gyász kétarcú dolog: a fájdalmon túl ott érződik benne a megmaradottak felelősségtudata is, a „hogyan tovább” sürgető kérdésének felvetése. Ha nem is a költő éles szavaival, de az ő lelkével fogalmazódik meg mindenkinél: „Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad!” Mert messze még az általános beszédkultúra Kánaánja; s hogy eljöjjön, azért „folyvást küszködni kell”. Nem beszéltek össze, csak egyformán gondolkodtak, akik ezt írják: Ő is annak örülne, ha tudná: tovább dolgozunk. Hogy emlékének akkor áldozunk legméltóbban, ha továbbvisszük a zászlót, amelyet kiejtett elgyengült kezéből; ha folytatjuk és szélesítjük mozgalmunkat, növelve erejét és hatókörét. Mert a családnak – írják – a gyászban van szüksége a legnagyobb összetartásra. És sokak fülében ott cseng még a legutóbb Szegeden is elhangzott kérés: „Folytassátok, ha én már nem leszek!” Sok az őszinte ígéret és a szépen kifejezett reménykedés. Egyet szó szerint idézek: „folytatjuk, amíg csak műsor és példamondatok lesznek. – Ugye, lesznek!” Lesznek! Lesznek, – amíg lesz kinek, amíg munkálkodik az összetartozás érzése. Sok család akkor bomlik szét, amikor a családfő távoztával az utódok összemarakodnak az örökségen. Bennünket nem fenyeget ez. Az a szellemi vagyon, amelyet ő hagyott ránk, furcsa természetű: minél többen részesülnek benne, annál inkább gyarapodik. S olyan kezekben van mindenütt, amelyek szívesen adnak belőle bárkinek. Tudjuk: nincs pótolhatatlan ember. De megismételhető sem! Ám ami esetleg másképp lesz ezentúl, az is ugyanazért. Csak tartsunk össze, segítsük egymást! (A Beszélni nehéz! 1988. július 19-i adásának eredeti szövege.) Meghalt Péchy BlankaGyászolunk. Életének 94. évében meghalt Péchy Blanka érdemes művész, a magyar beszédkultúra apostola, a Kazinczy-alapítvány létrehozója, versenyek ihletője. Színész volt, előadóművész, kultúránk mindig tettrekész alázatos szolgája. Terjesztette Ady költészetét, a fehérterror elől Bécsbe menekülvén fellépett Reinhardt színpadán, és a felszabadulás után kulturális missziót is vállalt, sajtóattasé volt Bécsben és igazgatója volt a Collegium Hungaricumnak. Írt szinte élete utolsó percéig. Könyvet mártírhalált halt férjéről, Magyar Lajosról, Jászai Mariról, és cikket, röpiratot, kötetet a beszédművelésről. Mert Péchy Blanka úgy marad meg emlékezetünkben, mint a magyar beszédkultúra nagy apostola. Valósággal megmozgatta az országot. A Kazinczy-alapítvány nyomán a diákok, tanárok, színészek, rádióbemondók fogtak össze, hogy nyelvüket védelmezzék, hogy a magyar beszédkultúra fejlődjék. Nevét mindenki ismeri, alakja, élete a legnemesebb hazaszeretet példázata: tenni a honért mindhalálig. Tovább az úton!(Idézetek levelezésünkből)Blanka néni olyan örökséget hagyott ránk, amelyet tovább kell kamatoztatnunk. Reméljük, hogy töretlenül fog tovább folyni a harc a szép magyar beszédért. Továbbra is együtt haladunk a megkezdett úton, próbálunk erőnkhöz, képességünkhöz mérten mindent megtenni a magyar nyelv ápolásáért. …egy mozgalmat viszonylag könnyebb elindítani. Megtartani, szélesíteni, talán ez a nehezebb feladat… A munkát most már nekünk kell tovább vinni. Testben már nincs, de remélem, lelki erejét szétosztotta közöttünk. Mi pedig továbbadjuk a tőle kapott erőt tanítványainknak. Ha ez a rádióműsor nem lenne, nem jöhetett volna létre ez a családias „nyelvészkör” az egész országban. Péchy Blanka művésznő emlékének adózva új tagokat igyekszünk szervezni a Beszélni nehéz mozgalom számára. Mi azon leszünk minden erőnkkel, hogy a mozgalom ne torpanjon meg, töretlenül fejlődjön. Most az foglalkoztat bennünket, hogy baráti körünk is bekapcsolódjék a rendszeres példamegoldásba. …mert különösen jó érzés azt tudni, amikor felhangzik a szignál a rádióban, hogy most szerte az országban hozzám közelálló emberek ugyanúgy érdeklődve ugyanarra figyelnek, és bizonyos dolgokról ugyanúgy, ugyanazt gondolják, érzik, mint én. Igen, folytatjuk, „amíg csak példamondatok és műsor lesz” – számunkra most ez volt a legfontosabb üzenet. |